Ha létezik olyan fogalom, hogy öko-író, akkor Ambrus Lajos annak
legjelentősebb képviselője. „Harmadszorra is lehetséges”, hírdeti legújabb
esszégyűjteményének címe, mert immár harmadik Lugas-kötetet jelentetett meg a
Kortárs Kiadó. Tertium non datur – szól a latin közmondás, azaz nincs harmadik
lehetőség. A könyv bölcs mosollyal jelzi, ez esetben igenis van. Ambrus Lajos
nem fogy ki a szóból, a tudásanyagból, amit megoszt olvasójával, tárgyismerete,
kultúrtörténeti jártassága bámulatbaejtő. A pannon polihisztor esszégyűjteménye
enciklopédiaként olvasható. Ugyanakkor azért esszé, hogy több legyen, mint
száraz tanulmány. A Lugas minden egyes darabja esszé a javából: A tudás és a
szépírói mívesség találkozik bennük. A jólelkű humor, a kitűnő arányérzékkel
adagolt pátosz, a természetes személyesség mind-mind a legnemesebb prózai
hagyományokat idézik. Ugyanakkor talán még egyik Lugas-kötetben sem volt
ennyire együtt a mély életbölcselet, a harmóniakeresés tájszínű tónusai, az
elégia, a patetikus invokáció, a pátoszmentes, bölcs derű, a tudás, az alázat, az
odaszánás, a közösségi feloldódás és a halk magány, a szellemi felülemelkedés.
Ambrus Lajos nem csak természettudós. Ambrus Lajos Kert-ember. Egy
megalkotott világ hírnöke, egy olyan alkotásé, amelyben a teremtett világ és a
teremtés szikráját megőrző ember alkotásai összhangban állnak. Legyen szó könyvről,
kertről, gyümölcsnemesítésről, irodalomról, zenéről, építészetről,
gasztronómiai remekekről – az alkotás mindig jelen van ebben az organikus
világban. Az ötvenkét esszé, kisesszé és tárca hét fejezetbe szerkesztve
tematikai egységeket alkot, miközben elmaradhatatlan társak – a könyvek és a
művelt természet – végigkövetik a szellemi utat. Ötvenkét írásmű, az év minden
hetére jut egy, mint a régi kalendáriumokban, amelyek nem hiányozhattak egykor
sem a falusi portákról, sem a polgárházakból,
amelyek egyben a gazdasági fejlődéshez, új szemléletmódok bevezetéséhez
a maguk szelíd, türelmes módján nagy mértékben hozzájárultak. A Lugas-kalendáriumnak
szintén egyik célja a szemléletváltás, az értékelvűség a hamar devalválódó
tárgyak és eszmék között.
A kötet első darabja tanulmánynak sem utolsó esszé. A kert és mívesei hosszúságával, akkurátus részletességével ne
riasszon el az olvasástól, hiszen a nagy kertirodalmi és történeti áttekintés
valójában egyben programadó írásmű. Alaptétele már nagyszerű nagyprózai művét,
az Eldorádót is végigkísérte. A kert áll itt szemben az elhagyatott parlaggal,
a kertépítés mond nemet fájó hiányainkra. Ahogy a szerző Kaló Imre borász
könyvéről írja, akár saját Lugasát is jellemzi: Szól „indulásul főleg a
veszteségekről és hiányról: a Kárpát-medence szellemi elvesztéséről. Az ország
szellemi elvesztéséről. A magyar hagyományok elvesztéséről. Saját falvaink
elvesztéséről. Az ősi tudások elvesztéséről. A biológiai gazdagság
elvesztéséről. Az életrontás rafinált módozatairól. De egyáltalán nem tiborci
panaszok hangzanak fel – a szerző minden végiggondolt szava és bámulatos
munkája (bora) az élet kiegyensúlyozott, harmonikus szeretetéről beszél.”
Ambrus Lajos szintén nem a panasz embere. A hiányok felsorolásában is kerüli a
ma oly divatos közhelyeket. Annyi bizonyos, hogy a mai magyar pusztaság, a
globális világromlás részeként fogató fel, a gazdasági ellehetetlenülés összekapcsolódott
az önpusztítás bűnével. Az „egykori organikus önellátás alapszereplői” tűntek
el falun. Az esszéíró nem légvárként összeeső gazdasági csodamegoldást állít
fel ezzel szemben. Erkölcsi tartássá, az életfilozófia részévé emeli a kert, a
táj művelését, mégpedig tudatossággal az értékelvűség jegyében. Hiszen a
művelés, mívelés szavunk nem egy a pejoratív „földtúrás” fogalmával, hanem ősi
tudásokat, összegyűjtött, helyesen alkalmazott ismereteket és hozzáértést
jelent. „Akinek kis udvara és kis telke van, a tájfajták felé tájékozódjon –
vissza a gyökerekhez”, ajánlja. Egy fa gyökerétől egyetlen képzettársítással
már ott is vagyunk az örökérvényűség mellett, s pontosan ez az, ami a kert
míveseit foglalkoztatja.
A testet-lelket felüdítő gyümölcsökről Ambrus Lajos köteteket tud
mesélni. A régi magyar almafák közül a jonatán, a parmén és a nagy kedvenc, a
batul történetéről szól ezúttal. Ám nemcsak az almafajtákról tudunk meg oly
sokat, hanem többek között a zalai körtéről, s annak pálinkájáról, a szomolyai
fekete cseresznyéről, a gránátalmáról, az egykor nagy népszerűségnek örvendő sáfrányról,
és a berkenyefáról. A berkenyéről, amiről mi más is jutna a szerző eszébe, mint
az időtlenség? Lassú növekedése, kései termőrefordulása és viszonylag apró
gyümölcsei miatt háttérbe szorult régi-régi gyümölcsfánk éppen kárhoztatott
tulajdonságai miatt válik kedvessé. Értékét növeli a várakozás, és a gondoskodás-igény,
amiben összenő fa és gazdája. Nagy „gyümölcsészek” szintén megjelennek a fejezetben,
hiszen tudós kertmíves nélkül nincs gyümölcs. Különleges a kalandozás hát, hogy
a gombák sem maradnak ki a táj adta ajándékok megismertetéséből. Megtudjuk azt,
hogy létezik az etnomikológia nevű tudomány, amely a gombavilág és az emberi összefüggések
történetével foglalkozik, s minél inkább belemélyedünk a témába, annál inkább
rácsodálkozhatunk, milyen gyönyörű az, amikor a biológia találkozik a
kultúrtörténettel és a kulturális antropológiával.
A második fejezet, „Az
polgárvilágrúl”, sok személyes történet és anekdota felidézésével a
szeretett tájról, a gyulai szülőföldről és Ambrus Lajos választott otthonáról,
Egyházashetyéről mesél, és itt, ha nem is mindig a polgár, de az ember jelenik
meg. E tarka képcsarnok ismeretleneket és nagyságokat mutat be, akikben közös
az, hogy megmagyarázhatatlan hűség köti őket földjükhöz, saját tájukhoz, s ahogy
őket a hely meghatározza, úgy válnak ők maguk is környezetük meghatározóivá. A Fáskerti bácsi című darab nem is esszé,
nem is tárca, szívesebben nevezem novellának. Az áradásban elpusztult tanya és
annak jellegzetes lakója, Fáskerti bácsi tragikus sorsa elégikus és megrázó
elbeszélésben jeleníti meg a tanyavilág eltűnését. A kötetnek egyik legszebb
darabja ez, stiláris letisztultsága remekbe szabja a múltidézést. A Przemysl szintén túlnő a tárca-esszé műfaján.
A magyar katonák 1915-ös galíciai tragédiája szinte teljesen kiesett a
köztudatból. Többek között ezért is fontos, hogy Ambrus Lajos, aki nagyapja
emlékei révén személyesen kötődik az eseményekhez, felidézi a történetet. „A
galíciai front első nagy, gigantikus véráldozatának színhelye – amely persze
szenvedéstörténet, kín és élet-halál és küzdés, vagy csak egyszerűen a létezés
botránya, s amely már az én gyerekkoromban is anekdotává szelídült.” A tragédia
megidézése lírai nagyságban csúcsosodik ki: „Przemysl: magyar golgota. Rejtőzködő férfisírás. Lezúgott benne az
élet, az öregapámé is – mint halványuló lassú árnyék a miénken.”
A gasztronómiai tematikájú fejezet igazi csemegéket tartogat. Legyen szó
a gabonáról, a sonkáról, a gulyásról, vagy a töltött káposztáról, teljes
históriai rajzot kapunk, számos forrásanyag íze, zamata már önmagában élvezet.
Az Emlékbeszéd a töltött káposzta fölött sziporkázóan
szellemes, ugyanakkor egy igazán jellegzetes, Kárpát-medencei étkünkről szól,
ami visszaszorult a tájjellegű konyhákba, s ezért megérdemli, hogy
foglalkozzunk vele. A fejezetet mégis mi zárhatná, mint a nyelv és a gyomor,
vagy jóval inkább az evés és a filozófia kapcsolatáról szóló keserédes írás
élvezetről és önmegtartóztatásról, de leginkább az élet szeretetéről, ami
minket, halandókat sok esetben a gyomron keresztül ihlet meg.
De menjünk tovább föl, az égbolt fölé, s csodáljuk meg akár a hetyei otthon
csillagos boltozatát, vagy keressük Rudolf trónörökössel együtt a rétisast a Drávaszögben,
már tágabb hazánk sokszínűségét csodáljuk Ambrus Lajos bemutatásában. Mert a Mit nekem, ti zordon Kárpátok! nem tagadás,
inkább invokáció a Kárpátok hegycsúcsairól letekintve, és végigjárva a medence
minden magyar tájegységét. Az időtlenség és a költőiség éppúgy meghatározza
ezeket az esszéket, mint a tárgyi felkészültség. A szarvasbőgésről
Lugas-írónknak Vergilius jut eszébe, „Ő költőként is az első valódi tudós mezei
pórfigura az ember történetében…”. A tücsökzenét kottán is végigkövethetjük, és
keresgélhetjük eltűnt szőlőfajták nyomát szerte a Kárpát-medencében. A Szilágyságban
szerzőnk nem a bakatort leli meg, de a rég elveszettnek hitt „patriarchális
vendégszeretetet”. A Sárfehér borát már szakemberek sem ízlelték, a róla szóló esszében
fájdalmas ellenpéldaként a Procope francia kávéház áll, mint a folyamatosság
jelképe, szemben a pusztulás sorsára juttatott régi szőlőfajtánkkal. Ám Ambrus Lajos
a hegymászás magyar hóbortosaival együtt egy más rálátásban szemléli világát, így
válik a gyönyörű Badacsony az „időtlen szubjektivitás” helyévé. A belső képek,
amiket Mednyánszky a hegyeket megmászva tud megteremteni, egyszerre leszállnak
az apokalipszis realitásába. „Háború van”, jajdul fel az esszéíró. „Súlyos és
sötét háború.” Kolontár szőlőjét gyilkos ár, a váratlan ökológiai katasztrófa
vitte el, embert és állatot sem kímélve. A mélységesen megszenvedett sorok
életfilozófiát és végidős panaszt egyformán megszólaltatnak. Az időről, a
folyamatosságról, amit annak idején a Procope-nál is oly mély kontrasztként élt
meg honi valóságunkkal szemben. „Pedig a mély élethez lassú, de folyamatos
önformálás, „önnemesítés” és türelmes változás kellene. Az újrakezdendő út
pontos megjelölése. S annak a végső belátása, hogy a sapientia és a sophia, a
görög-latin bölcsesség - az idő ajándéka. Ez a felemelkedés záloga vagy
utópiája.” A káosztól azonban már nem csak félünk, ám itt van, meg kell küzdeni
vele, ebben a nagy, borzasztó háborúban. Mit lehet ilyenkor tenni? Emlékezni
kell. „Merthogy az elpusztított szőlőszemről is tudnia kell a Káosz utáni
embernek. Annak a Kert-embernek, aki minden szív legmélyiben lakik…” A tragédia
számadásra és színvallásra szorítja az írót, és kikényszeríti belőle a hosszú
évek alatt megérett igazságokat.
A Piskóta az égből című fejezet
kicsit el is távolodik a kerttől, s az irodalom, művészet, művelődéstörténet
elveszett lapjait keresi meg. A vérbeli elbeszélő osztja itt meg személyes
találkozásait történelmi figurákkal, de egyben túlmutat az anekdoták világán. Márai,
Cs. Szabó László és elsősorban Szabó Zoltán-Bibó István szellemi örökségének
megvallása egyben a számvetés igényét rejti magában. A hatvanadik életév táján a
szerző önmagában is letisztáz dolgokat. A katarzisról, a megtisztulásról írja:
„Mert a katarzis: feloldozás, a megértett igazság, az értelmes cselekvésre
szóló hívás. Katarzis nélkül nincs tétje a létezésnek. Érthetetlen nélküle a
valódi szépség, és nem lehet értelmezni az emberben lakó démonokat. … a katarzis
nagyon is egyszerű dolgot jelent – szinte köznapi és egyszerű műveletet:
megtisztulást. … Morális magatartást, az erkölcs „megtisztulását”.”
Ahogyan a jó szőlész, borász, vincellér ért a bor kezeléséhez, úgy ért
Ambrus Lajos az idő helyes kezeléséhez. A hatvanadik esztendő, s néha fájdalmasan
személyes pillanatok állnak végezetül a kötet hetedik, záró fejezetében. A
sorok között ott szembesülünk egy korlátolt, bárdolatlan világgal, amit a szerző
a maga szelídségével nem korhol, csupán felkínál helyette valami más egyebet:
türelmet, bölcsességet, nyugalmat. Az idő helyes kezelését.
Elmesél egy történetet. Egy híres szőlészeti szakembert ő csak amúgy
„vincellérnek” nevezett több helyütt, gondolván, ez a szó minden magasabbrendű
tudást magában rejt. A néhai tudós unokája nem így gondolta, s panaszt tett az
írónál. Aki azelőtt, s aztán ezen írásában is a szavak mágiájával a legnemesebb
szobrot emeli az elhunyt jeles férfiúnak. Ám olyan nehéz feljutni abba a magaslatba,
ahol a talpazat fölött láthatjuk a művet, amellyel a jeles tudós egy író - a
szó-vincellér - tudásával bekerülhet az örökkévalóságba. A talpazat lábánál
korlátoltság és meg nem értés fogadja.
A kötet végén található esszék a magányról mesélnek, arról a magányról,
ami ott motoz az alkotói létben, mert a belső lelki tájak túl magasan vannak a köznapi
megértés számára. Csak kevesen érnek fel odáig. Hamvasi gondolatot citál egy
helyütt Kós Károly kapcsán: „Mintha ismerte volna Hamvas később kiérlelt
meditációit az igazi és mély művészről, aki marad ott, ahol van: messze és
távol minden életmutatványtól. Aki tudja a legfontosabbat: a nagy műnek
magányban kell készülnie, messzi a világ fölösleges zajától, olykor egyenesen
hideg, zeuszi magányban.” Ambrus Lajos azonban korántsem Elefántcsont-toronyba
menekülő, a világra arrogáns megvetéssel tekintő művész és gondolkodó. Ahogy
ismét csak másról fogalmazza meg, de akár saját magáról is írhatta volna: „És
beérte saját azíliuma, isten háta mögötti tájának csöndes szuggesztiójával.”
A táj az egyik kulcsszó Ambrus Lajos megértéséhez. A táj és szellem számára
egymást megtermékenyítő fogalmak. A saját táj az a hely, ahol az ember eszmélni
tud, ahol ért, megért, elmélyül az élet és halál igazságaiban. „Ember és állat.
És táj. A létezés koreográfiái. …mindegy mire vadászunk… mindenfelé az élet és
az enyészet harmóniáját keressük.” Persze nincs ebben semmi panteizmus.
Egyszerűen fel kell vállalni egy tájat, ami a miénk, s azt úgy kell megismernünk,
hogy a lehető legharmonikusabban tudjuk művelni. A harmónia, a csöndes
boldogság kiteljesedéséről van itt szó. Egyfajta bölcsességről, ami lassanként
érlelődik ki, ahol sztoicizmus találkozik az élet- és emberszeretettel, egy
nagyon nemes, és nagyon korszerűtlennek tűnő közösségi felelősségvállalással.
A harmadik Liget-kötet utolsó darabja sok gondolatot lekerekít. Az ötvenharmadik
írás egy 2009-es interjú, a szerző hatvanadik születésnapjára készült, s ebben
Onagy Zoltánnak mesél borról, szőlőről, az Eldorádóról, saját beszédmódjának
változásáról és a tájról. Úgyszólván mindenről, ami akkor fontosnak látszott
művében. Mintegy zárógondolatként fogalmazza meg a saját táj és a mélyre
hatolás, az élet ismeretének kapcsolatát. Ambrus Lajos választott birodalma a
Kemenesalja és a Kis-Somló „pannon-görög táj”. Számtalanszor készteti őt arra, hogy
valamiképpen megfogja e hely varázsát, írjon a titkáról, szavakba öntse azt,
ami visszahat életére. A görög derű köszön vissza itt, e „pannon
szuggesztióban”. Az Éden egy darabja, a háborítatlanság visszfénye, az
egzisztenciális szorongásokkal sújtott társadalomban egy menekülési pont.
„Egyszerűen hordozza mindazt, ami fontos: az oldottságot, a lazultságot és
harmóniát, amely úgy esztétikus, mint valami sűrített vagy absztrakt görög
táj”, írja Kemenesaljáról, Berzsenyi szülőföldjéről, szűkebb hazájáról,
Hetyéről. De maga a Kárpát-medence, erdeivel, fáival, gyümölcsöseivel és
szőlőhegyeivel ismerős otthona a szerzőnek. Sokfelé jár, keresi a rég eltűnt
szőlőfajtákat, nyomozói hévvel igyekszik felkutatni régi ízeket, a
folyamatosság luxusától megfosztott borkultúránk kincseit. Mindenütt az otthon
bizalma fogadja. Ismeri és megérti a Kárpát-medencét. Vajon írtak-e szebbet
magyar szőlőhegyről, mint Ambrus Lajos a Lendva fölé magasodó dombokról? „…a
hullámzó, fel-leforduló szőlőlabirintusokban, az élénkzöld levéltengerben én
nem elsősorban növényt, levelet, hajtást és fürtöt látok, azt is persze, de
lényegében nem ingerlő gyümölcsöt és mosolygós ízeket vagy kulináris ígéreteket
vizionálok bele, hanem egészen mást. Más távlatot: szakadatlan, archaikus
szorgalmat és időtlen beszédet. Kultúrát és munkát. Életet, halált.” És embert,
tesszük még hozzá.
Ambrus Lajos nem akármilyen Kert-ember. Ő a berkenye-nevelő fajta.
Kiérleltsége stilárisan is nyomon követhető. A beszédmódjában, eszközeiben
posztmodern alkotásnak tekinthető Eldorádó
című 1988-ban megjelent regényét egyre letisztultabb stílusú esszék követik.
Hetyével klasszicizálódik, hozzáférhetővé válik nyelvezete, a radikális
naturalizmust felváltja egyfajta éteri líraiság. Jót is tesz ez a magyarhoni
esszéírásunknak, méltán tekintheti magát Ambrus Lajos a Cs. Szabó – Szabó
Zoltán – Hamvas Béla nevével fémjelzett nagy esszéíró nemzedék utódjának. Mást,
többet hoz be, az ambrus-lajosi-hungarikum az organikus táj tisztelete és
ismerete. Ugyanakkor a stílus a nehezebb falatokhoz is közel engedi az olvasót.
Anekdotikus, sokszor személyes bevezetői észrevétlenül viszik magával az
érdeklődőt a komolyabb tartalmak felé. Beszédmódja légiesen tiszta, s ezt az
interjúban is megfogalmazza, jóllehet nagyprózáról van szó, igaz ez esszéire
is: „Más nyelvet tartok fontosnak, más stilizációkat használok (éppen a
stilizálás nélküli nyelvet), és most egészen más, absztraktabb összefüggések
érdekelnek.” Gyönyörű, szubtilis megfogalmazásában: „…mert a nyelv felszáll,
fel a felhők közé, mint az élő fohászkodás, majd lefelé zúdul, mint az irgalom
áldása, és befed mindeneket.” Élet és halál, közte pedig szorgalmas élet a
természet örök körforgásában, táj, amit formálunk, építünk, miközben az is
formál, épít, nevel minket. Ez Ambrus Lajos Ligete.
Ambrus Lajos: Lugas – tertium datur
Kortárs Kiadó, 2012. Kortárs esszé-sorozat
