2012. február 22., szerda

Székely kurázsi


Csender Levente Fordított zuhanás című könyvéről.  Megjelent: Hitel 2011/3

Csender Levente harmadik novelláskötetét az Ünnepi Könyvhéten vehette kézbe először az olvasó. A fiatal, székelyudvarhelyi születésű író előző két válogatásával már úgy került be az irodalmi közéletbe, mint nagy ígéret, harmadik kötetével egy minden eddiginél érettebb hangú elbeszélő mutatja meg magát. Csender Levente több ígéretnél: a magyar próza egyik markáns képviselője.
            Markáns – ez a szó mindenképpen illik arra a sajátosan csenderi elbeszélőmódra, amely ötvözi a klasszikus mesemondás ősi eszközeit a feszültségteli, feszes szerkezetű novellaírással. A ma oly divatos barokkos szószátyársággal szemben rendkívül szikár, feszes narrációja pontosan a novella igazi elemét ragadja meg, a tömörséget, a gyémánttá sűrített tartalmat.
            A Fordított zuhanás legtöbb darabja továbbra is Erdélyben játszódik, vagy ha nem ott, hát főszereplői többnyire onnan kiszakadva, idegenben küzdenek a szülőföldtől elszakadt emberek félig-meddig tudathasadásos módján. A kötet két első novellája két történetet idéz fel a romániai forradalom kapcsán, az első Barbárok vagytok, emberek! címmel a nagy nap történetébe sűríti a diktatúra által kiszolgáltatott ember nyomorát és dacát, a forradalom eufóriáját, és egyben a forradalommal járó emberi kegyetlenséget mint az események kiiktathatatlan következményét. A kötet első novellája a történelemformáló események kettős voltának feszültségét ragadja meg, a rendkívüli dolgok természetességét. A tragikus tónus helyett a fiatalos lendület, a derű hatja át a novellát, szikráját sem találjuk az önsajnáltatásnak, így válik a közelmúlt történelmének üdítő olvasatává a kötet egyik legjobb írása.
            A forradalom hőse ezzel szemben a forradalom más vetületét mutatja: megrázó, valós történetet mesél el az ártatlanul bebörtönzött oroszhegyi székely legények meghurcoltatásáról, akiknek egyetlen vétke az volt, hogy magyaroknak születtek. A szlenges hangvétellel lazított elbeszélésmód nem tudja feledtetni a tragikumot, ugyanakkor a szerző részéről a személyes érintettség, a kényszeres igazság-keresés és a történeti hűség a színesen induló novellát kevésbé szerencsés pályára viszi, a kihagyásos elbeszélésmód puszta leírássá sekélyesedik, az író pedig gyakran „kibeszél”, fölöslegesen magyarázza meg a nyilvánvalót. Mindenképpen megérné továbbra is forrón tartani a történetet, az anyag túl nagy ahhoz, hogy bele lehetne kényszeríteni egy elbeszélés keretei közé, s megfontolandó lenne a regény adta nagyobb terjedelmi lehetőségekkel élni a téma kifejtésénél.
            Csender Levente szeret kerek élettörténeteket elmesélni, emberi életutakat mutat be nem a miliő-teremtés eszközeivel, hanem a klasszikus mesei narráció lineáris történetfűzésével. Legsikerültebb novellái azok, amelyek ezeket az életutakat egy-egy rövid időszelet felidézésével tudják bemutatni. A kötet címadója, a Fordított zuhanás megrendítően szép példája ennek. Kegyetlenül tragikus, de valójában az olvasó számára hétköznapian ismerős életút tárul szemünk elé, amely végül misztikus fordulatot vesz. Csendernek mindeközben sikerül a szürreális elemet úgy beleépítenie az elbeszélésbe, hogy az nem önmagáért való, nem a játék kedvéért került be a történet fonalába, hanem szervesen illeszkedik, és megnyitja a spirituális értelmezés lehetőségét.
            Az írói fejlődést, a csenderi hangvétel kikristályosodását követhetjük nyomon a Retúrjegy című novella kapcsán. Csender Levente korábban a témát feldolgozta – a mostani végkifejlet nélkül, amelyet nyilván az élet hozott magával –, egy balladisztikus hangvételű műben, a Síró asszonyban. A 2003-ban megjelent novella végletekig sűrített, stációszerűen felépített szerkezetet mutat, balladisztikus párbeszédek sejtetik a cselekményt, ugyanakkor elbeszélői hangja, nyelvezete erősen stilizált. A mostani kötet Retúrjegy című elbeszélése feloldja ezt a sűrítettséget, s jobban kibontja a történetet, ezáltal közelebbivé, az olvasó számára is példákkal felidézhető módon ismerőssé válik. Az új, tragikus végkifejlet után megjelenik a szerző írásaiban oly markáns humor, s egy kitűnő slusszpoén zárja a novellát. A bővebb kifejtés révén több kérdés új megvilágításba helyeződik, mégpedig a szülőföld és az elszármazás alapproblémája, amely a többi csenderi hősnek is alapvető dilemmája. Az otthonról van szó, a szülőföldről, amely nem ereszt. Vajon ha valaki elszakad, s másutt boldognak, elégedettnek érzi magát, nem felelős-e éppen úgy az otthon nyomoráért és tragédiáért, mint az otthonmaradottak vagy az elszakadásban őrlődők? A másutt élők felelősséget hárító, a valós gondokat bagatellizáló fölénye szól ki a főhős, Erzsi néni lányából: „Ha a verés hiányzik, mindennap megverjük – viccelődött vele Ildikó, és ezen nevettek, Erzsi néném meg velük nevetett, aztán újra megkérdezte, hogy vajon mi lehet otthon…” A novella sejteti, miszerint önáltatás azt hinni, hogy a szülőföldtől el lehet szakadni, s a felelősség megszűnik az idegenbe szakadva. Éppen ezért a boldogság lehetősége megkérdőjeleződik, ahogy azt a Tranzitváró című novellában olvashatjuk: „Tudod nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol és akkor lennie kéne.”
            A szikár elbeszélésmód az erdélyi történetek vagy a szociálisan peremre került emberek életútjánál (Debilek) a lehető leghitelesebbnek tűnik, a nem kierőszakolt humor pontosan csak annyira fűszerezi előadását, amíg még nem esik a cinizmus csapdájába. Hol szelíd gúny formájában találkozunk vele, mint a kötet első novellájának gyermeki őszinteséggel megszólaló soraiban: „Kaptunk piros–sárga–kék papírzászlót, és azt kellett lobogtatni, mikor leszállt Ceauşescu elvtárs helikoptere, és miközben ő vörös szőnyegen átlépkedett a dzsipbe, tapsolni kellett és kiabálni, hogy Ceauşescu şi popor meg Ceauşescu pace. (…) Állt az autóban és integetett. Elena nem volt vele. Ceauşescu mosolygott. Vidám embernek látszott.” Ugyanezen elbeszélésben szélesebb, a gróbiánságot sem nélkülöző nyíltabb humor is megjelenik: „Fölmentem, és azt mondtam anyámnak, hogy készítsen elő egy szál gyertyát, mert megyek fél tízre a Patkóba világítani a temesvári halottakért. Anyám azt felelte, először is mossam le a kormot a képemről, másodszor meg a rabok faszát megyek én a Patkóba, hogy lelőjenek.” Ahogy a felszabadító nevetés tudja csak elviselhetővé tenni azt a semmivé válást, azt a történelmi maradandóságot felszámoló sekélyes kort, amelyet a Födni ofszetlemezzel című novella artikulál. A régi ház, amely egy család történetének, generációkon átívelő élniakarásának szimbóluma volt, a házfödéssel groteszk módon vált áldozatául a hagyományt és történeti családközösséget lesilányító időnek.  Józan realizmus szól ki ebből a szóvirágokat kerülő prózából, s a szülőföld iránti szeretet vagy a nagyfokú humánum implicit módon jelenik meg; sok esetben éppen a humor az, amely közvetíti a szemérmesen háttérben maradó író érzelmeit. Ugyanakkor a tömör formanyelv és szerkezet helyenként hiányt kelt az olvasóban, ezért felüdülésként tapasztalja, hogy a kötetbe bekerült olyan írás (London), amely nem remekmű, viszont élvezetesen nyílt, személyes, anélkül hogy a túlbeszélés hibájába esne. Ez utóbbi sejteti, hogy igenis várhatunk majd jó regényt Csender Leventétől.
            Az elbeszélések egy részénél éppen a témára olykor gumiburokként szoruló feszes keret kapcsán felmerül a zsurnalizmus gyanúja. Mintha a szerzőt megkötné egyik oldalon a forma, a másik oldalon pedig a valóság és az igazság. A fikció nagyobb írói szabadságot ad Csender Leventének, s ez jót tesz narrációjának (Fordított zuhanás, Sanyi utazása, Görcs), megjelenik hangvételében az a melegség, amelyet máskor a tartalom szorításában nem hagy előszüremleni.
            Csender Levente megjelenése a kortárs prózában hozzájárul ahhoz az új folyamathoz, amely ismét különleges jelentőséget tulajdonít a hitelességnek s a valódi élményanyagnak.  Önreflexió, kocsmamiliő, elmosódott mámor-filozófia helyett drámai tapasztalatok s a világra rácsodálkozó megfigyelő benyomásai indítják el útjára a művet, az olvasóhoz éppoly szeretettel fordulva, mint ahogy szereplőivel is együtt lélegzik, együtt érez. Nagyszerű írói hagyományokat folytat hiteles és bátor hangon, amely nem szégyelli vállalni az aktuális prózai divattrenddel szembeni magatartást: novellái túl azon, hogy a legteljesebb humánumot közvetítik egy lealacsonyító korban, üzennek ezzel a poétikai kurázsival is.