Nagy kedvem lenne ellátogatni Zemplénbe.
Valami fantasztikus nevű faluba, talán Marakesbe, vagy Lináresbe érve egyre azt
várnám, hogy meglássam Václav Pankovčínt kezében egy cigarettával lófrálva
sétálgatni az utcán. Az ő általa megteremtett szlovákiai falvak ilyenek:
egészen magától értetődően jelenik meg a megboldogult nagyapa, s kezet fog az
unokával, s a felravatalozott édesanya fürgén kiugrik az ágyból, hogy megágyazzon
hazatérő fiának. Így várnám én is a szlovák író feltűnését ott az utcán.
Merthogy Pankovčín idestova tizenkét esztendeje meghalt.
Az
1968-ban a kelet-szlovákiai Homonnán született író rövid élete alatt kilenc
könyvet írt meg, ebből a Három nő a diófa
alatt című regényt, és Szép temetés
lesz címmel egy novelláskötetet jelentetett meg idén a Magyar Napló Kiadó.
Legszívesebben falnánk a többi Pankovčín-művet is, hiszen egy kitűnő író
különleges prózájával lettünk gazdagabbak.
A
pankovčíni próza az egyik legnagyobb irodalmi kihívást tudja mesteri módon
megoldani: képes rá, hogy az élet közhelyeit minden közhely nélkül írja meg. Alkotói
titkai között egyik a posztmodern eszközök jól érezhető használata, kellett
azonban az a báj is, amely humorral ötvözi a gyakran szürreálisba hajló
ábrázolást. Ha létezik mágikus realizmus, s nem csupán egy fából
vaskarika-terminusnak tekintjük, akkor Pankovčínra mindenképpen jellemző, úgy,
hogy közben tagadhatatlanul szlovák világot teremt műveiben. Nemzeti irodalom
ez, anélkül, hogy egy pillanatig is nacionalista lenne, mint ahogy Ábrahám
Barna a könyv utószavában fogalmaz: „Művei nem átpolitizáltak, nem terheli őket
a szlovák irodalom jelentős részére jellemző nemzetpolitikai látásmód…” Egészen
egyszerűen bemutat valamit, ami az övé, s amit fokról-fokra egyre jobban
megszeretünk általa.
A
Szép temetés lesz főbb helyszínei az
eldugott kelet-szlovákiai falvak, illetve Pozsony, itt is konkrétan a panelház
a Račianskán. Mind a nagyvárosi, mind a falusi színtér egyszerre reális, és egyszerre
fiktív közeg, a falvak nevei (Alsó-Fakl’ak, Marakes, Lináres, Havaj) már
előrevetítik, hogy a valósnak tűnő helyszínek mitikus térré válnak. Ugyanez
igaz a pozsonyi lakótelep és a bérházak világára is: a fantasztikus események természetes
mozzanatként épülnek bele az elbeszélések cselekményébe. Ugyanakkor a fikció
kiinduláspontja az átélhető, érzékelhető valóság, s ez utóbbi nem a leírások, hanem
elsősorban az életképek révén válik nyilvánvalóvá. Ezek a zsánerek többnyire az
abszurddal szoros kapcsolatban jelennek meg, miáltal a giccs, a
szentimentalizmus, vagy a köznapiság unalma fel sem merülhet. A nagypapával a
főhős kiássa a tíz üveg hatvan esztendős pálinkát, s közben az öreg életbölcsességeket
osztogat. Hogy a nagypapa már jó néhány éve meghalt? A pankovčíni Zemplénben
előfordul ilyen. Másutt a pozsonyi guberáló kedélyesen elbeszélget egy férfival,
aki az erkélyéről szól le, hogy ne felejtse a konténer mellett a bőröndjét.
Újságpapírokat is felajánl a jóembernek. „Ugorjon be, ha erre jár, mert
egyébként kidobom, és valaki más elviszi. Én a Šalata vagyok, itthon ülök
mindig.” A dolog apró szépséghibája, hogy a bőröndben egy levágott fej lapul
két törülközőbe csavarva egy vadásztőr társaságában. Az abszurditás és misztikus
megjelenik a beteg asszony történetében, akihez többször hívnak papot
ördögűzéshez (Eredj, hív a bátyád),
vagy a mozgóárus különös napjának történetében (Ma nem csak az álmod vagyok).
Václav
Pankovčín minden novellájában – a rövid tárcanovellákban is – a képzelet
határait igyekezett kitágítani vagy átlépni. Mintha ő maga sem tudta volna
eldönteni, hol kezdődik az álom? A Légy című
elbeszélésben folyamatos játék tartja mozgásban a valóságot és a képzeletet,
egy-egy hallucinációszerű kép pillanatnyilag visszarendeződik valóságízűvé,
hogy aztán hamarjában ismét elveszítse racionális jellegét. A Kelts fel gyorsan! című rövidebb
darabban az álom és a haláltól való félelem ősi érzése jelenítődik meg óriási
szuggesztivitással. Míg az Elültetni az
ananászt című novella jelzi, hogy a képzelet nem helyettesítheti a
realitást, addig a mozgóárus történetében (Ma
nem csak az álmod vagyok) nem egy hallucinatív, álomszerű képsorozat, hanem
misztikus, abszurd fordulatok mutatják meg, hogy a valósággá vált álmokból már
nem lehet egyszerűen felriadni. Azokat az álmokat, amelyek létünk abszurd,
irracionális magját képezik, végig kell élni. Végig kell élni, s ez a vég
többnyire a halál.
Itt
elérkeztünk Pankovčín prózájának két másik sarokkövéhez: a végzetszerűséghez és
a halál tematikájához. A Fej a bőröndben guberáló
főhőse mindent elkövet, hogy a beszélni is képes levágott fejtől
megszabaduljon. Feladatát végül mégiscsak el kell végeznie. Nyomasztó jelleget mindez
azért nem ölt, mert maga a guberáló sem tekinti tragédiának az elképesztő
események sorát, az elbeszélő pedig kellő távolságból derűs humorral szemléli a
morbid eseményeket. A guberálónak a figyelmét időnként jobban leköti a
papírhulladék, amiből pénzt csinálhatna, mint az a tény, hogy a magával cipelt fej
rákacsintott és beszélt vele. A szorongás kivetítésére Pankovčín sokkal inkább
a rémképeket és a hallucinatív asszociációkat használja, ennek egyik
legjellegzetesebb példája a Mosókonyha a
kínai nagy fal alatt, amely a nagyvárosi lét ridegségének és értelmetlenségének
ad hangot.
„Egy
pillanat múlva mindenki itt lesz. A sarat mossák a ruhájukból, amivel dobálták
egymást. (…) Látod, a számítógépek kedvéért vagyunk itt. Egyesek azt tartják,
hogy a számítógépet soha senki nem győzi le, mások ellentétesen vélekednek. Ha
legyőzöd a gépet, nyerhetsz egy milliót… De még soha senki nem győzte le.
- És miért dobálóztak
sárral?
- Mert egy nagyvárosban hó
nem esik. Ülj a gép mögé, és próbáld legyőzni!”
A
halál – noha minden elbeszélésében jelen van – nem feltétlenül a félelmetes és tragikus
oldalát mutatja meg. Nem csak végzetszerű, de természetes is jelenléte, megfér
a mindennapi banalitások mellett (Kockás
térdharisnya) éppúgy, mint az élet rendjében. Pankovčín ugyanakkor a
képzelet határaihoz hasonlóan a halál határait döntögeti. Ott mozog gondolatban
mindig túl a racionálison, valahol a halál és az öröklét mezsgyéjén. Mint aki
azt bizonyítja, hogy nincs véges, csak átmenet az egyszerű lineáris, és a
végtelen kinyíló perspektívái között. A Szép
temetés lesz zárónovellájában a főhős édesanyja fürgén kiugrik ravatalából,
hogy megágyazzon hazatérő fiának.
„Miért
sírnál, amikor nem haltam meg. Csak azok ott – mutatott az első szoba irányába
– gondolják, hogy már megboldogultam.
-
Szóval Te nem vagy halott?
-
Ugyan már, fiam! Ki ágyazott volna most meg neked, ha nem élnék?
Odalépett
a fiához, átkarolta, és arcon csókolta. Jakub érezte, micsoda gyengéd emberi és
anyai melegség sugárzik belőle.”
A
kötetet közrefogja, keretbe zárja két hasonló tematikájú, nagyszerű novella. A
halál motívumán kívül (vagy éppen egybejátszva) e két történetben jelenik meg
legmarkánsabban a hazatérés motívuma. Pankovčínnál a hazatérés többszörös
jelentéssel bír, s ezek a jelentések az abszurd történeteket még távlatosabbá
teszik. Igaz ez akkor is, ha a falvak nevei a pankovčíni történetekben minden
esetben az elkívánkozás, az elvágyakozás, az egzotikus iránti vágy szinonimái
(Marakes, Havaj stb.). A hazatérés egészen természetesen utal a szülőfalu otthonosságára,
a család jelentőségére, az ősök személyiségformáló hatására, ugyanakkor utal a
régi értékek elévülhetetlenségére, s legvégül a halál természetességére. Mert a
hazatérés egyben hazatalálás a nyugalomban, a békében, a végső békességben.
Václav
Pankovčín tudta, hogyan kell jól írni. Visszaadta az olvasás élményét. Minden olyan
mesterfogást tudott, ami leköti az olvasó figyelmét. A titok, a talányosság
mellett igaz ez a pörgő, jó ritmusú elbeszélésmódra éppúgy, mint a csattanós
befejezésekre. Ezek a záró képek hol talányosak (Fej a bőröndben; Kapsz tőlem egy teveszőr táskát), hol humorosak -
annak is fekete fajtájából, mint a svejki történetekre emlékeztető két anekdota
egyike, Apácák címmel. Hol
felszabadítóak, amikor a szorongás által megfestett rémlép csodává válik az És majdan hernyók hullnak alá az égből… befejezésében,
vagy katartikusak, mint a kötet befejező darabjában, a Szép temetés lesz-ben.
A
magyar kiadás minden tekintetben méltó az eredeti műhöz. Ábrahám Barna
fordítása kitűnő, ragaszkodása a magyar helynevekhez szívet melengető. Az
általa írt utószó nagyon jó fogódzó a magyar olvasó számára, segít elhelyezni a
szerzőt mind a szlovák nemzeti irodalom, mind a kortárs világirodalom skáláján.
Telitalálat a kötet fedlapján szereplő festmény: a valóságba belejátszó álom,
az irreálisnak a köznapiba történő egybemosódása jelenik meg az izgalmas képen.
Ábrahám
Barna a kötet utószavában felteszi a kérdést: „Miért érdekes nekünk Pankovčín?”
Az általa megírt válasz sokrétű, nagyon fontos szempontokat ad a szerző megértéséhez,
én most még egyet tennék hozzá. A Szép
temetés lesz ugyanazért fontos az olvasó és a kritikus számára, mint bármely
más időtálló próza. A dolog kulcsa ott van, hogy a novelláskötet örökérvényű
kérdésekre keresi a választ. Mégpedig úgy, hogy az olvasó együtt él, együtt
lélegzik ezekkel a történetekkel. Mesél a gyökerekről, anélkül, hogy egy
pillanatig politizálna, mesél az élet kisszerűségeiről éppúgy, mint
nagyszerűségéről, a mindennapok csodáiról, a legvégső hazaérkezésről és az
öröklét jelenvalóságáról. Václav Pankovčín – mintha tudta volna – az
örökkévalóság felé kacsintgatott, s most mintha odaátról üzenne. Ezért lenne jó
elmenni Zemplénbe.
