2012. február 22., szerda

Kacsint az öröklét

Václav Pankovčín: Szép temetés lesz. Magyar Napló, Budapest, 2010.  Ford.: Ábrahám Barna. Megjelent: Hitel 2011/10.


Nagy kedvem lenne ellátogatni Zemplénbe. Valami fantasztikus nevű faluba, talán Marakesbe, vagy Lináresbe érve egyre azt várnám, hogy meglássam Václav Pankovčínt kezében egy cigarettával lófrálva sétálgatni az utcán. Az ő általa megteremtett szlovákiai falvak ilyenek: egészen magától értetődően jelenik meg a megboldogult nagyapa, s kezet fog az unokával, s a felravatalozott édesanya fürgén kiugrik az ágyból, hogy megágyazzon hazatérő fiának. Így várnám én is a szlovák író feltűnését ott az utcán. Merthogy Pankovčín idestova tizenkét esztendeje meghalt.
            Az 1968-ban a kelet-szlovákiai Homonnán született író rövid élete alatt kilenc könyvet írt meg, ebből a Három nő a diófa alatt című regényt, és Szép temetés lesz címmel egy novelláskötetet jelentetett meg idén a Magyar Napló Kiadó. Legszívesebben falnánk a többi Pankovčín-művet is, hiszen egy kitűnő író különleges prózájával lettünk gazdagabbak.
            A pankovčíni próza az egyik legnagyobb irodalmi kihívást tudja mesteri módon megoldani: képes rá, hogy az élet közhelyeit minden közhely nélkül írja meg. Alkotói titkai között egyik a posztmodern eszközök jól érezhető használata, kellett azonban az a báj is, amely humorral ötvözi a gyakran szürreálisba hajló ábrázolást. Ha létezik mágikus realizmus, s nem csupán egy fából vaskarika-terminusnak tekintjük, akkor Pankovčínra mindenképpen jellemző, úgy, hogy közben tagadhatatlanul szlovák világot teremt műveiben. Nemzeti irodalom ez, anélkül, hogy egy pillanatig is nacionalista lenne, mint ahogy Ábrahám Barna a könyv utószavában fogalmaz: „Művei nem átpolitizáltak, nem terheli őket a szlovák irodalom jelentős részére jellemző nemzetpolitikai látásmód…” Egészen egyszerűen bemutat valamit, ami az övé, s amit fokról-fokra egyre jobban megszeretünk általa.
            A Szép temetés lesz főbb helyszínei az eldugott kelet-szlovákiai falvak, illetve Pozsony, itt is konkrétan a panelház a Račianskán. Mind a nagyvárosi, mind a falusi színtér egyszerre reális, és egyszerre fiktív közeg, a falvak nevei (Alsó-Fakl’ak, Marakes, Lináres, Havaj) már előrevetítik, hogy a valósnak tűnő helyszínek mitikus térré válnak. Ugyanez igaz a pozsonyi lakótelep és a bérházak világára is: a fantasztikus események természetes mozzanatként épülnek bele az elbeszélések cselekményébe. Ugyanakkor a fikció kiinduláspontja az átélhető, érzékelhető valóság, s ez utóbbi nem a leírások, hanem elsősorban az életképek révén válik nyilvánvalóvá. Ezek a zsánerek többnyire az abszurddal szoros kapcsolatban jelennek meg, miáltal a giccs, a szentimentalizmus, vagy a köznapiság unalma fel sem merülhet. A nagypapával a főhős kiássa a tíz üveg hatvan esztendős pálinkát, s közben az öreg életbölcsességeket osztogat. Hogy a nagypapa már jó néhány éve meghalt? A pankovčíni Zemplénben előfordul ilyen. Másutt a pozsonyi guberáló kedélyesen elbeszélget egy férfival, aki az erkélyéről szól le, hogy ne felejtse a konténer mellett a bőröndjét. Újságpapírokat is felajánl a jóembernek. „Ugorjon be, ha erre jár, mert egyébként kidobom, és valaki más elviszi. Én a Šalata vagyok, itthon ülök mindig.” A dolog apró szépséghibája, hogy a bőröndben egy levágott fej lapul két törülközőbe csavarva egy vadásztőr társaságában. Az abszurditás és misztikus megjelenik a beteg asszony történetében, akihez többször hívnak papot ördögűzéshez (Eredj, hív a bátyád), vagy a mozgóárus különös napjának történetében (Ma nem csak az álmod vagyok).
            Václav Pankovčín minden novellájában – a rövid tárcanovellákban is – a képzelet határait igyekezett kitágítani vagy átlépni. Mintha ő maga sem tudta volna eldönteni, hol kezdődik az álom? A Légy című elbeszélésben folyamatos játék tartja mozgásban a valóságot és a képzeletet, egy-egy hallucinációszerű kép pillanatnyilag visszarendeződik valóságízűvé, hogy aztán hamarjában ismét elveszítse racionális jellegét. A Kelts fel gyorsan! című rövidebb darabban az álom és a haláltól való félelem ősi érzése jelenítődik meg óriási szuggesztivitással. Míg az Elültetni az ananászt című novella jelzi, hogy a képzelet nem helyettesítheti a realitást, addig a mozgóárus történetében (Ma nem csak az álmod vagyok) nem egy hallucinatív, álomszerű képsorozat, hanem misztikus, abszurd fordulatok mutatják meg, hogy a valósággá vált álmokból már nem lehet egyszerűen felriadni. Azokat az álmokat, amelyek létünk abszurd, irracionális magját képezik, végig kell élni. Végig kell élni, s ez a vég többnyire a halál.
            Itt elérkeztünk Pankovčín prózájának két másik sarokkövéhez: a végzetszerűséghez és a halál tematikájához. A Fej a bőröndben guberáló főhőse mindent elkövet, hogy a beszélni is képes levágott fejtől megszabaduljon. Feladatát végül mégiscsak el kell végeznie. Nyomasztó jelleget mindez azért nem ölt, mert maga a guberáló sem tekinti tragédiának az elképesztő események sorát, az elbeszélő pedig kellő távolságból derűs humorral szemléli a morbid eseményeket. A guberálónak a figyelmét időnként jobban leköti a papírhulladék, amiből pénzt csinálhatna, mint az a tény, hogy a magával cipelt fej rákacsintott és beszélt vele. A szorongás kivetítésére Pankovčín sokkal inkább a rémképeket és a hallucinatív asszociációkat használja, ennek egyik legjellegzetesebb példája a Mosókonyha a kínai nagy fal alatt, amely a nagyvárosi lét ridegségének és értelmetlenségének ad hangot.
            „Egy pillanat múlva mindenki itt lesz. A sarat mossák a ruhájukból, amivel dobálták egymást. (…) Látod, a számítógépek kedvéért vagyunk itt. Egyesek azt tartják, hogy a számítógépet soha senki nem győzi le, mások ellentétesen vélekednek. Ha legyőzöd a gépet, nyerhetsz egy milliót… De még soha senki nem győzte le.
- És miért dobálóztak sárral?
- Mert egy nagyvárosban hó nem esik. Ülj a gép mögé, és próbáld legyőzni!”
            A halál – noha minden elbeszélésében jelen van – nem feltétlenül a félelmetes és tragikus oldalát mutatja meg. Nem csak végzetszerű, de természetes is jelenléte, megfér a mindennapi banalitások mellett (Kockás térdharisnya) éppúgy, mint az élet rendjében. Pankovčín ugyanakkor a képzelet határaihoz hasonlóan a halál határait döntögeti. Ott mozog gondolatban mindig túl a racionálison, valahol a halál és az öröklét mezsgyéjén. Mint aki azt bizonyítja, hogy nincs véges, csak átmenet az egyszerű lineáris, és a végtelen kinyíló perspektívái között. A Szép temetés lesz zárónovellájában a főhős édesanyja fürgén kiugrik ravatalából, hogy megágyazzon hazatérő fiának.
            „Miért sírnál, amikor nem haltam meg. Csak azok ott – mutatott az első szoba irányába – gondolják, hogy már megboldogultam.
            - Szóval Te nem vagy halott?
            - Ugyan már, fiam! Ki ágyazott volna most meg neked, ha nem élnék?
            Odalépett a fiához, átkarolta, és arcon csókolta. Jakub érezte, micsoda gyengéd emberi és anyai melegség sugárzik belőle.”
            A kötetet közrefogja, keretbe zárja két hasonló tematikájú, nagyszerű novella. A halál motívumán kívül (vagy éppen egybejátszva) e két történetben jelenik meg legmarkánsabban a hazatérés motívuma. Pankovčínnál a hazatérés többszörös jelentéssel bír, s ezek a jelentések az abszurd történeteket még távlatosabbá teszik. Igaz ez akkor is, ha a falvak nevei a pankovčíni történetekben minden esetben az elkívánkozás, az elvágyakozás, az egzotikus iránti vágy szinonimái (Marakes, Havaj stb.). A hazatérés egészen természetesen utal a szülőfalu otthonosságára, a család jelentőségére, az ősök személyiségformáló hatására, ugyanakkor utal a régi értékek elévülhetetlenségére, s legvégül a halál természetességére. Mert a hazatérés egyben hazatalálás a nyugalomban, a békében, a végső békességben.
            Václav Pankovčín tudta, hogyan kell jól írni.  Visszaadta az olvasás élményét. Minden olyan mesterfogást tudott, ami leköti az olvasó figyelmét. A titok, a talányosság mellett igaz ez a pörgő, jó ritmusú elbeszélésmódra éppúgy, mint a csattanós befejezésekre. Ezek a záró képek hol talányosak (Fej a bőröndben; Kapsz tőlem egy teveszőr táskát), hol humorosak - annak is fekete fajtájából, mint a svejki történetekre emlékeztető két anekdota egyike, Apácák címmel. Hol felszabadítóak, amikor a szorongás által megfestett rémlép csodává válik az És majdan hernyók hullnak alá az égből… befejezésében, vagy katartikusak, mint a kötet befejező darabjában, a Szép temetés lesz-ben.
            A magyar kiadás minden tekintetben méltó az eredeti műhöz. Ábrahám Barna fordítása kitűnő, ragaszkodása a magyar helynevekhez szívet melengető. Az általa írt utószó nagyon jó fogódzó a magyar olvasó számára, segít elhelyezni a szerzőt mind a szlovák nemzeti irodalom, mind a kortárs világirodalom skáláján. Telitalálat a kötet fedlapján szereplő festmény: a valóságba belejátszó álom, az irreálisnak a köznapiba történő egybemosódása jelenik meg az izgalmas képen.
            Ábrahám Barna a kötet utószavában felteszi a kérdést: „Miért érdekes nekünk Pankovčín?” Az általa megírt válasz sokrétű, nagyon fontos szempontokat ad a szerző megértéséhez, én most még egyet tennék hozzá. A Szép temetés lesz ugyanazért fontos az olvasó és a kritikus számára, mint bármely más időtálló próza. A dolog kulcsa ott van, hogy a novelláskötet örökérvényű kérdésekre keresi a választ. Mégpedig úgy, hogy az olvasó együtt él, együtt lélegzik ezekkel a történetekkel. Mesél a gyökerekről, anélkül, hogy egy pillanatig politizálna, mesél az élet kisszerűségeiről éppúgy, mint nagyszerűségéről, a mindennapok csodáiról, a legvégső hazaérkezésről és az öröklét jelenvalóságáról. Václav Pankovčín – mintha tudta volna – az örökkévalóság felé kacsintgatott, s most mintha odaátról üzenne. Ezért lenne jó elmenni Zemplénbe.