2012. február 22., szerda

Guruló nyomorúság


Novák Valentin Ecettel savanyítok című novelláskötetéről. Megjelent Hitel 2011/08

„A trón, amely valójában egy rokkantkocsi volt, benne a megnyomorult sorsú, de eltökélt énekessel, szinte felkiáltójelként szúrt belénk. Az ipari formák és béklyók között tekergett, örvénylett Isten, ember és a társadalom szégyene: a fogyatékos lény…” A mozgássérültekből álló zenekar apokaliptikus, sátáni erejű fellépése az a nyitókép, amely Novák Valentin összegyűjtött kerekesszékes novelláit indítja. Sokkolt kívülállóként lépünk be egy világba, amelynek minden nyomorúsága feltárul előttünk, ebben kalauzul mellénk szegődik a szerző, aki egyszerre kívülálló, és egyszerre részese is lehetett a mozgássérültek életének, hiszen éveken át dolgozott közöttük. Novák Valentinnak ez a „kint is, bent is” helyzete teszi lehetővé, hogy ne a rácsodálkozás tolakodásán, és ne is az önsajnálat szenvelgésén legyen a fő hangsúly, ez nem kirakat-irodalom, hanem őszinte, s ezért sokszor fájó szembesítés a „sterilségen túli világgal”.
            A két részre tagolt kötet gondos szerkesztésének köszönhetően Novák úgy viszi bele az olvasót a kerekesszékesek világába, hogy szép lassan meríti bele a témába, mintha csak először szoktatná a lemerülőt, hogy megbarátkozzon a közeg hőmérsékletével. Aztán egyre mélyebbre és mélyebbre húzza, s amikor már azt érezné a merítkező, hogy elege van, és ki akarna menekülni, akkor a második rész szeretetteljes légköre fogva tartja.
Az Aztán… őszinte vallomás az első döbbenetes és pátoszmentes találkozásról, az ép ember ösztönös viszolygását sem hallgatja el. Zenészek jelennek meg itt, akik csonkoltságuk, mozgásképtelenségük mellett ördögien játszanak, miközben a középszerű épek csak egyet észlelnek produkciójukból: azt az üzenetet, hogy illúzióban élnek, amikor azt hiszik, nincs közük mindehhez. Bárki lehet érintett.
            A Plázatekergő már egy mozgássérült szemszögéből láttatja az épek világát, ironikus egyvelegként mutatja be azt a szavannát, ahol állatok és bennszülöttek helyett különböző plázajárók csoportjait ismerhetjük meg. Novák Valentin ebben a novellájában mutatja meg igazán, mekkora nyelvi leleménnyel tud élni, ugyanakkor éppen mivel általánosításokból áll ez a szellemes képsorozat, sok esetben kerüli a mélységet, sematizmusa pedig időnként bántó. És mégis, először észleljük azt a különös ellentmondást, amit csak leszerelő őszinteség mondhat ki, hogy a mozgássérült ember éppúgy intoleráns, mint az őt körülvevő egészségesek.
            A következő novellák már sorstörténetek, hőseik minden esetben kerekesszékesek, nyomorultságuk mindig másképp pecsételődik meg, ki a születésénél fogva mozgásképtelen, ki egy baleset után kerül kocsiba. A lélekző csomó mind közül a legmélyebb alászállás, főhőse végigtekint eddig megélt negyven évén, amelyben hiába kereste az értelmes lét lehetőségét, miközben monológjában végül eljut odáig, hogy immár temetkezésének módját szeretné megtalálni. Itt hangzik el a kötet címadó mondata, „Ecettel savanyítok…”, amely találóan foglalja össze az írói hozzáállást is, a felülemelkedést és kíméletlen feltárást: az ecet mintegy jelzi, itt nem lassú érlelődésről vagy óvatos sarvalásról van szó.
            A Plázatekergő hősei ebben a kegyetlenül savanyú, sanyarú megjelenítésében korántsem szerethető figurák. Testi nyomorúságuk mellett sok esetben lelki nyomorékoknak is bizonyulnak, nem békélnek meg helyzetükkel, nem látnak kiutat, mindegyikőjük egyedül és segítség, közösség nélkül lóg a semmiben. Mi sem illusztrálhatná mindezt jobban, mint a borítólap találó képe, amely a Holdról a Földre tekintő kerekesszékest ábrázolja. Előtte az űrben a csillagok között lassan elhalványodó lépcsősor, mellette egy tábla. Csak gyalogosoknak, kerekesszék piktogramja áthúzva.
            Mire az olvasóban betelne a mérték, hangnem és szemléletváltás következik. A Memento Móni a mozgássérült fiatalok intézeti világában játszódik, szereplői sérült fiatalok, akik időnként keserű humorral, időnként halálsóvárgással, de egyben egymás iránti odafigyeléssel és szolidaritással élik meg helyzetüket. „Csak mi tudjuk, hogy a másság az más. A másság nem jogalap. A másság állapot. Nem túl jó. Viszont lehet röhögni is rajta…” – fogalmazza meg a Röhögünk… főhőse. A szereplők lehetőségei bármily beszűkültek is, bármennyire is minden nap kézzelfogható a betegség és a halál jelenléte, a lélek mégis ugyanaz. A Várostrom kedves gimnazista lány főhőse nagy késztetést érez, hogy engedjen a mélység hívásának, de mint kiderül, ez az épeknél sincs másképp. Megjelenik Vendelin, akit könnyen azonosíthatunk az egykori nevelőtanár-szerzővel, aki szintén különös sóvárgást érez, hogy egyetlen mozdulattal véget szakítson mindennek. A mozgássérült fiatalok szeretnek, csakhogy a szerelmi bánat összekapcsolódik a mélységes kiszolgáltatottsággal és a reménytelenséggel, s van, akinek sikerül az öngyilkosság. „Kis baleset. A tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással. Ne is törődj vele, majd elmúlok” – mondja halála előtt a Memento Móni sorvadásos főhőse, aki „…egy élő halottból halott élő…” lesz, „szekér-lovag, aki kedvesét vesztette…”. A Karácsony eltökélt öngyilkos-jelöltjét viszont a közösség menti meg, az a pátoszmentes szolidaritás, amely messze felülemeli az intézeti gyerekeket az ideig-óráig való felelősségvállalás, a sajnálkozásból eredő segítségnyújtás akciózásából.
            Az emberi nyomorúság ugyanakkor ontológiai kételyek egész sorát veti fel, amelyekre a kötet novellái rendre nem tudják a feleletet. A Rakétaállomásban Vendelin, a boldogtalan nevelőtanár látva a beszívott, s valójában haláltáncát járó kerekesszékes fiú sikereit, a következőképpen fogalmazza meg: „Mit vétettem, hogy veletek kell, bajlódjak, miközben a magam baját sem tudom megoldani? Hülye kis féreg… Hódít a füstjével, a tragacsával, a fülébe szúrt biztosítótűvel, még a korcs lábaival is hódít. Ez belül virágzik, kívül rohad. Én kívül pompázom, belül romlok. Undorodom. De, mit is sírok?! Ez nemsokára megdöglik, én meg vagy negyven évvel túlélem, túlszenvedem. Mit is sírok? Tanmese ez az egész. Az élet minden perce tanmese arról, hogy felesleges dolog utódokat csinálni…” Amikor pedig a Bloody Mary főhőse rezignáltan kijelenti: „… a lét értelme csupán annyi, hogy nem figyelünk rá. Mármint magára a létre. Amikor belefeledkezünk, az a legjobb. A belefeledkezés = elfeledkezés”, valójában nem vesz tudomást arról, hogy ő maga is rombolója a neki alárendelt világoknak. Az Ecettel savanyítok alapkérdése nem újkeletű kép: az isteni kegyetlenség, amely önfeledten és könyörtelenül tud pusztítani, apró hangyaként kezelve az emberiséget. A „miért teszi ezt Isten?” kérdést csak így tudja megválaszolni, a könyört, irgalmat, valójában az emberi életet nem ismerő felsőbb gépezetként azonosítva Istent. Ebből a szemszögből nyilván képtelenség bármifajta reménységet, bármifajta vigasztalást nyújtani. Novák Valentin világában minden utazáskor vagy meghal valaki, vagy megnyomorodik, az élet a beláthatatlan rémségek szellemeivel van tele. A jobb sorsra érdemes, művészpalánta Kisubul meghal egy közlekedési balesetben, miközben magatehetetlen bátyja tovább tengeti elviselhetetlen életét. Igazságot keresni, válaszokat megfogalmazni itt lehetetlen. Lehetetlen annak, aki maga is kételyekkel és reménytelenséggel van tele, hiszen Novák Valentin minden hasonlat ellenére nem is a hangyalét értelmetlennek látszó, ámde közösségi küszködéséből indul ki, nála az emberiség atomokra szakadt, valamiféle kozmoszban tengődő, magányosságában a semmiben úszó, értelmet semmiben nem lelő emberi egyedek elegye. Ebben a sodródásban az épeknek sincs sok esélyük, hát azoknak, akik állandóan segítségre szorulnának!
            Az Ecettel savanyítok novellái nem esti kikapcsolódásra szánt könnyed történetek. A téma sokkol, a szerző pedig nem szépítget. Sőt alaposan megdolgoztatja olvasóit, hiszen szerkesztésmódja, az elbeszélői én változásai nem engedik az elandalodást, a figyelemkiesést. Nyelvi játékai, kifejezőerejének leleményessége a Plázatekergőben mutatkozik meg leginkább, metaforái igyekeznek kiküszöbölni minden képzavart. Ugyanakkor időnként elragadtatja magát, és az olvashatatlanságig túlzásokba esik. „Ide, ahol összecsúsznak a dolgok, ahol híres emberek körútjain eljuthatunk Ázsia haragos-jádeszemű-buddha-bizsu-kavalkádján keresztül Afrika kofa-far-ringású-fétis-szobrain és a térítői cédétartók tornyain át a pénzérmékkel termékennyé hintett egyenlítői Mekongóig, ahol az esőerdői klóros vízesés átmossa szennyesünket – a lelkünket”, és a jámbor olvasói lélek erre felsóhajt. Hol is vagyunk már? Mint amiképpen sóhajt akkor is, amikor megint egy újabb kerekesszékes főhős bukkan elő egy következő novellából. A szűk tematikájú válogatások egyik problémája ugyanis az, hogy a kívülálló belefárad, s ez nem kizárólag a téma sokkoló és tabu-jellege miatt következik be. Amikor az angyal is kerekesszékes – jóllehet kiderül, hogy egyszerű mozgássérült nőről van szó –, úgy érezzük, szintén nem az arányérzék vezette a szerzőt. Annyi bizonyos, hogy Novák Valentin itt már a tűréshatárokat feszegeti. Kérdés, ki meddig bírja elviselni?