2012. február 22., szerda

Eretnek rendszerváltás


Molnár János: Apokrif. Barankovics István Alapítvány – Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. Megjelent: Magyar Napló 2010/12

            „Uram, fáraszt engem ez a sok változás, amelyben csak egy dolog változatlan: az emberi gyarlóság. Inkább szeretnék nálad lenni a változatlanság örök szabadságában.” E szavakat Molnár János Apokrifjének főszereplője, Magdi néni mondja ki Istennel való folyamatos párbeszédében. Fárasztja őt a sok változás, még inkább az a változatlan: az emberi gyarlóság, pedig a regény éppen a gyökeresen felfordult világ, a rendszerváltás regénye. 1989. március 15-től, a sok-sok év utáni első szabadon megtartott nemzeti ünneptől vezet végig a romániai forradalom napjain át, valahol az 1990-es év tavaszáig. Magdi néni monológja, vagy inkább szünet nélküli dialógusa Istennel, és időnkénti párbeszéde a körülötte élő emberekkel ennek a különös időszaknak állít emléket.
            A hetven éves Fehér Magdolna az 1989-es márciusi napon fogadja magához az Erdélyből áttelepülő unokaöccsét, Kerekes Károlyt, s annak családját. Karcsi református lelkészként szolgált Partiumban, meg nem alkuvó természete révén folyamatosan a hatalom kereszttüzében állt, önnön egyháza szintén kitaszította magából, hisz a diktatúrával lepaktált vezetői nem tűrhették maguk között a politikailag megbízhatatlannak számító kollégát. Karcsit az egyház Szegeden sem fogadta tárt karokkal, sokan nem is viselték el rendhagyó teológiai gondolkodását, ám Magyarországon más lehetőségek nyíltak meg számára. Mindezt Magdi néni szemszögéből látjuk, aki nem győzi kárhoztatni új családját, annak - felfogása szerint - „eretnek” hitéért és életmódjáért. Magdi néni kemény pietista református, nehezen viseli el környezetében mind az általa „eretneknek”, mind pedig a „pogánynak” minősített szabadosságot és erkölcstelenséget. Az olvasó eleinte nehezen is azonosul az idős asszonnyal, aki hajthatatlanul szidja a visszásságokat, s aki eleinte nehezen fedezi fel önnön hibáit. Csakhogy Magdi néni szép lassan változik, s ez nem annyira a világ változásának, a szabadság beköszöntének, a rendszer megváltozásának köszönhető, sokkal inkább annak a szeretetbe forduló alkalmazkodási folyamatnak, amely végbemegy a Karcsiékkal való közös együttélés során. A szigorú, és a kétes erkölcsöket ostorozó idős nő igyekezete vitathatatlan. Minden esetben jobbító szándék vezeti, amikor úgy érzi, valamiféle misszióra küldte őt az Úr, noha időnként úgy tetszik, elveszti a csatát. Magas erkölcsi elvárásai más-más színt öltve, más-más ellenséget megcélozva végig megmaradnak, csak éppen a kicsinyes emberi dolgokról áttevődik egy magasabb síkra. Eleinte ádáz harcot vív a „szép házmesterné” ellen, aki nem is titkolja, hogy élvezi a testi gyönyöröket a férfiakkal, közben azonban megismeri az asszonyt, és többé nem tekinti ellenségének őt. Ugyanakkor kibékíthetetlenül összeveszik imaköri barátnéjával, aki szexuális aberráció vádjával akarja befeketíteni előtte a lelkészüket. Erkölcsi ítélete akkor sem hagyja cserben, amikor az Erdélyből érkező menekült papnét képtelen megszívlelni, hiszen az az anyagi jólét kedvéért odahagyja három kisgyermekét, ráadásul nyilvánvalóan besúgó volt, és minden gátlás nélkül szolgálta ki a hatalmat.
            A besúgók rendszerének megismerése az egyik alapvető felismerése Magdi néninek. Húgához utazva - aki a határ kevésbé boldog oldalán él - kezdi el megérteni ennek az álnok, embertelen rendszernek a mikéntjét, s aztán egyre jobban világossá válik számára, hogy a hatalomtól megfélemlített ember képes sajátjait is elárulni, miközben azt is látja, hogy erre nincs bocsánat. Magdi néni kora és betegsége ellenére sem adja fel bátorságát, s amikor a valósághoz nagyon közel álló hallucinációjában bevitetik a Szekuritátéra, félelmei ellenére sem hajlandó másokat befeketítő vallomást írni. Közben megvilágosodik számára az is, hogy feljelentgetései, amelyeket addig az igaz ügyért vívott harc ártatlan módjának tartott, semmivel sem különbek a besúgás gyilkos eszközénél. Sőt, a feljelentgetés korántsem a Sátán ellen vívott harc eszköze, de éppenséggel a sátáni hatalmak fegyvere.
            Karcsiék révén beszüremlik a világ Magdi néni addig viszonylag zárt, belterjes életébe, ahol addig az imaköri asszonyok torzsalkodásai számítottak érdemleges eseménynek. Pedig a néninek nincs televíziója, nincs rádiója, s az újságot is csak azért olvassa el, mert kiteszik elé a konyhában. Közben azonban megjelennek azok az alakok, akik oly fontosak a rendszerváltás táján: a rendszer megalkuvói, a másként gondolkodó értelmiségiek, a menekült erdélyiek, az otthon maradt erdélyiek (akik állítólag rosszul élnek, aztán anyagilag látszólag talán mégsem annyira). Megjelennek Magdi néni lakásán a holland újságírók, akik Doina Corneával, a híres román ellenzékivel akarnak riportot készíteni, s akiket a román hatóságok jól helybenhagynak, majd kitoloncolnak. Megismerjük azokat a sorsokat is, amelyeknek példája fenntartja a félelemre épülő gyilkos rendszert Romániában: a börtönviselt lelkészt, vagy a kínzással megölt fiatal lány történetét. Az idős hitharcos asszony esendő, és olykor együgyű életelvei ellenére is megérti, hogy a megfélemlítés és a megalkuvás összetartozó fogalompár, az olvasó pedig így, húsz év távlatából rádöbben, hogy a rendszerváltásnak egyik sarkalatos pontja, az igazi tét ez volt: sikerül-e legyőzni a rettegést?
            Az idős nő hallucinációi megnyitják a metafizikai valóság terét. A Sátán és a földi jóság ádáz harca folyik itt, de a Gonosz számtalan arca elbizonytalanítja mind a hitharcost, mind az olvasót. A viaskodás nem szűnhet meg a halál pillanatáig, s ott is egy kétségeket keltő kérdőjel marad. Még a megszentelődés sem ad megnyugtató választ. A metafizikai valóság ugyanakkor élesen elkülönül a valóságtól, csakhogy nem az asszony tudatában, hanem az elbeszélésben, amelyből a szerző rendre kikacsint, és jeleket hagy, mintegy tudatva, hogy ez itt most csak Magdika őrültsége. Ez az éles cezura azonban megintcsak dezillúziónál, mintha a transzcendens, a kézzel fogható valóságon túli lét, Isten és a feltámadott Jézus Krisztus nem lehet része az egészséges tudatnak, csupán a betegének. Magdi néni agyának elborulása az interpretáció szintjén nehezen helyezhető bele abba a társadalmi, politikai környezetbe, amelyben éppen a tudat, a lét nyílhatott ki, s nyithatta meg a szellem szabadságának új távlatait. Pesszimizmus ez a szerző részéről? Bizonnyal annak mondható, és benne lehet a későbbi több évtizedes tapasztalat kiábrándultsága és meghasonlottsága.
Meglehetősen széles tablót vonultat fel a könyv azokból az egyházon belül működő emberekből, akik vagy meghajoltak a hatalom előtt, vagy felvállalták a mártíriumot. A huszadik századi egyháztörténetünk erre a neuralgikus pontjára világít rá a regény egyik rendkívül jól eltalált jelenete, a Sófalvi tiszteletes úr és Magdi néni közötti beszélgetés. A lelkész nem találja odahaza Karcsit, s így az idős asszonynak mondja el, miért is kereste volna a Magyarországon lelkészi álláshoz nem jutott fiatalabb kollegáját. Magdi néni újra csak azon a magas erkölcsi alapon űz gúnyt a békepapból, mint ahogy a későbbiekben is hozzááll a hatalommal lepaktálókhoz. „Nem haragszom én, csak… Nincs vérnyomása a tiszteletes úrnak? Van? És vesebaja is! És cukros! Istenem! Imádkozni fogok a gyógyulásáért. Már hogyne bocsátanék meg, az Úr Jézus is megbocsátott minékünk. Nem haragszom én, csak elcsodálkoztam, milyen könnyen kijön a sodrából. Mindig olyan szelíd embernek ismertem magát. Aki tiszta evangéliumot hirdet. Tiszta, hamisítatlan evangéliumot. Sosem gondoltam volna, hogy államérdek. Hogy ne lovagoljak ezen a kifejezésen? Én csak magát idézem, hogy ne mondhassa senki, kiforgatom a szavait. Hogy talán mégsem kellett volna beszélgetnünk? Megtette volna az én szobám is? Az előbb azt mondta, nagyon kedves, aranyos. Hogy akkor még nem tudta, hogy a Karcsiéké, és hogy egy idegen állampolgár esetében bármire számíthat az ember? Bár-mi-re? Mit jelentsen az a „bármi”? Biztonsági intézkedések foganatosítása minden államnak érdeke. A magyar államé is. Hogy érti ezt? Mi köze az állambiztonságnak a Karcsiék szobájához?”
            A szülőföldhöz és az új-óhazához való viszony szimbólumává növi ki magát Magdi néni és húgának, Karcsi édesanyjának viszonya a fiatal családhoz. Legjobban mindez abban a sok humorral átszőtt közös imádkozásban domborodik ki, amikor a két idős nő egy kiadós veszekedés után Isten előtt védik tovább igazukat. A perlekedés az imádság leple alatt folytatódik, az érdemek felsorolása pedig nyílt vetélkedéssé válik. A testvérek vitája ugyanakkor jól mutatja azt a fejlődési utat, amelyet Magdi néni a márciusi nap óta átélt. Az összetűzés tárgya az unoka felvállalása, s a nagynéni győztesen kerül ki ebből az ellentétből áldozatvállalása, a gyermekhez való hozzánevelődése révén. Karcsi és édesanyjának hűvös kapcsolata, otthonmaradt családjával szembeni ambivalens viszonya egyben a szülőföld és a befogadó új környezet párhuzamát idézi. A szülőanya nem fogadja a kisunokát, az öreg nagynéni igen - a szülőföld kitaszítja gyermekét, de ez az itteni, ha sok-sok torzsalkodás és nehéz együttélés árán is, de szeretettel és akarással befogadja. (Csak remélni tudjuk, hogy ez nem a belemagyarázás szintjén van így, de a szerző is így tapasztalta meg.)
            Az Apokrif kimondottan eretnek olvasmány. Kerüli a közhelyeket, kerüli a sztereotip beállításokat. Teológiailag is igaz ez rá. Karcsi szemlélete a kritikai írásmagyarázat talaján áll, messze van pietizmustól, nézetei sok esetben akaratlanul is az Isten és ember közötti elidegenedést szolgálják. Ezzel a kötet főszereplője, Magdi néni bármennyire vitatkozhat is, kijelentéseinek nincs ereje, hiszen a szerző rendre a hallucináció és a szenilitás tudatállapotaiba szorítja az Isten-jelenlét pillanatait. Isten csak annyira, és pontosan annyira jelenlévő, mint a Sátán, aki ugyan az idős asszonynak éjszakánként megjelenik, ám tudjuk, hogy ezáltal környezete a gúny tárgyává teszi őt. Isten reggeli jelenléte, a Sátánnal való éjszakai csatározásokat követően ugyanakkor nem kézzelfogható, olyannyira, hogy igei üzeneteit, kinyilatkoztatásait még maga Magdi néni is rendre megkérdőjelezi. Kiábrándító és mindenképpen elidegenítő kép ez, amely nem igazán támasztja alá azt az eufórikus vallási szabadság-élményt, amely erősen jellemzi a rendszerváltás éveit.
            Nyelvileg ugyanakkor a rettegés és a hétköznapok világa élesen elkülönül a reggeli hálaadások megformálásától. A kétségbeesett harc, és a félelem ugyanabban a stílusban jelennek meg, mint a hétköznapok kijelentései. Végtelenül leegyszerűsített, keresetlen nyelv ez. A reggelek nyugodt, lírai jellegű hálaadásai mívesebb, izgalmasabb nyelvi megformáltságuk miatt kiemelkednek ebből a köznyelvi átlagból. Ugyanakkor a hétköznapi jelenetek részletező, olykor végtelenül leegyszerűsített nyelvű eseménytelen, vagy éppen ismétlődő epizódjai eszünkbe juttatják a szerkesztői ősbölcsességet, miszerint szöveget meghúzni mindig lehet.
A főszereplő megválasztása és a téma megjelenítésének módja telitalálat volt. A nyilvánvalóan számos önéletrajzi vonatkozást tartalmazó történet azáltal, hogy nem egy Erdélyből áttelepült üldözött református lelkész nézőpontjából láttatja az eseményeket, elkerüli az önigazolás csapdáját. Egy viszonylag beszűkült látásmódú asszony csodálkozik rá a világban történő változásokra, így nem terhelődik a történet fölös politikai és történelmi ábrázolással, ez csupán a felvezető részek néhány népszabadságbeli mondatánál, és Magdi néni ehhez kapcsolódó okoskodásainál fordul elő, de didaktikus volta miatt szerencsésnek mondható, hogy a későbbiekben az idézgetés elmarad. A szinte végig monológban előadott történet ugyanakkor nem engedi felülkerekedni azt a humoros, anekdotikus elbeszélőmódot, ami Molnár János novelláit jellemzi, az irónia lényegesen burkoltabban tud megmutatkozni az Apokrifben. Eleinte kissé fárasztónak is hat az elbeszélésnek ez a módja, pontosan addig, amíg szívünkbe nem zárjuk a könyv főszereplőjét. A nyomdai következetlenség a normál és vastag betűs írásmód esetében amúgy sem minden esetben könnyíti meg a megértést, ez azonban nyilvánvalóan technikai jellegű hiányosság.
            A könyv irodalmi értékén mindez mit sem csorbít. A Barankovics Alapítvány különdíjban részesítette azon a pályázatán, amelyet a rendszerváltozásról, és az eltelt időszakról szóló szépirodalmi művek körében hirdetett meg 2007-ben. Az Apokrif, amely a terror, a hit, és az emberi gyarlóság arcait mutatja be, méltán tartozik a díjnyertes alkotások közé.